Akik 1982 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi
mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!


Gondolj csak bele, 1982 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben
maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági
öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt
bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak,
nem volt semmif furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem
voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nem hogy
könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem
volt semmi.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az
ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz.
Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön
szót.

Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész
nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és
megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nem hogy mobil. Pláne
nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és aközeli kiserdőkben
játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek, és nem tört ránk allergiás roham. Nem
tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes
ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy
csak szimplán betört a fejünk, senkit nem
pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak.

Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is
rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe
sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki
Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)

Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonalds-on edződött
átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót
attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a
kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki
tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk.

A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták és
már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem
ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még
magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt,
a WC pereme alatt, pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a
még háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban.

Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg
spectruma (az egyfajta számítógép volt), de szó sem volt Playstationról,
Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécstornáról, műholdról és
kábeltévéről, filmekről, DVD-röl, Surround Soundról, Internetről,
Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.

Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a
focipályán vagy a pinpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen
becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet
megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem
hoztak a szülök autóval... Mégis itt vagyunk.

Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán
fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt
vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni
is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály,
amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értsz. Aki pedig
nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját,
az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb
állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.

A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük.
Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már
sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy
késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek.
Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk,
szüleink nem álltak mellénk.
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a
jóérzés, a felelősség.
Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.

Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok
értetlenül mosolyognak.